– Milyen volt a kis Ivo?

– Rosszcsont kissrác voltam. Amolyan örökmozgó. Pedig kölyökként egyáltalán nem voltam bevállalós. Bár a barátaimmal naphosszat csavarogtunk, játszottunk, de én nagyon anyás voltam. Azért is, mert szüleim hamar elváltak. Így édesanyám nevelt minket, négyünket. Sokat tanultam tőle. Mindig jó tanácsokkal látott el. Persze akkoriban hittem is meg nem is. A mai eszemmel már tudom, mindig a javamat akarta és mennyi mindenben igaza volt. Óriási hálával tartozom neki.

– Hogy van most az édesanyja?

– Szerencsére 74 évesen is jó egészségnek örvend. Mai is szülőhelyemen, Matansasban él. Ő volt az, aki mindenben támogatott, és mindig mondogatta, hogy bármi lehet belőlem, csak akarni kell. Hihetetlenül pozitív most is az életszemlélete. Pályafutásom kezdetétől mindent megtett értem. Soha nem tudom meghálálni neki azt a sok jót, amit nyújtott. Édesapám is él, de ő sajnos betegeskedik. Rá nagyon szigorú, de egyenes, szavatartó emberként emlékszem. Így a fegyelmezettséget biztosan jó apámtól örököltem. De ő nagyon sokáig nem fogadta el, hogy én itt maradtam...

– Kubában kézilabdázni...?

– Hazámban nagy hangsúlyt fektettek a sportolásra, a sport támogatására. Minden gyerek „csinált” valamit. Nekem a kosárlabda tetszett. Tizenegy évesen már a helyi sportkollégiumba kerültem, ahol a kosárhoz egyszerűen alacsonynak minősítettek. Ennyi idősen már azt várták el, hogy legalább 190 centi legyek. Nem voltam ilyen magas, ezért eltanácsoltak. Mi tagadás, nagyon elkeseredtem. Egy barátom addig győzködött, hogy próbálkozzam meg a kézilabdával, míg ráálltam. A felmérő is jól sikerült, de az igazi szerelmem a kosárlabda maradt. Ezért úgy is terveztem, hogy a kézilabdázás nem lesz komoly, és idővel inkább egyetemre megyek: Apám nyomdokaiba lépve mérnöknek készültem. Ám már 16 évesen bekerültem a junior válogatottba. Ezért rövid időn belül dönteni kellett, kézi vagy továbbtanulás. Végül maradt a kézilabda. Nem bántam meg. Sőt, 17 évesen már a felnőtt válogatottban is bemutatkoztam. De nem csupán a sportágválasztás szempontjából hoztam jó döntést. „Emberileg” is, amely végig kísérte eddig életemet. Egy csapatban nagyon-nagyon sokat lehet tanulni. Barátságok szövődnek. Egymásra vagytok utalva. Együtt osztoztok örömben, bánatban. Mindig és minden körülmények között segíteni kell a másiknak. Ez a fajta összetartozás kivesző félben van.

– Hogyan került Magyarországra?

– Az izlandi vb-n figyeltek fel a kubai tehetségekre. Carlos Pérezt és Fonsecát a Veszprém meg is környékezte. Ám ez idő tájt Kubában szó sem lehetett róla, hogy valaki profiként külföldre menjen. A következő vébé után már engedélyezték, hogy mintegy kubai kontingensn, tízen jöhetünk. A szerződtetésünket leginkább Amerikában, a legtöbb sportágban működő drafthoz, újonc kiválasztáshoz lehetne hasonlítani. A magyar egyesületek név szerint jelezték, melyik kézilabdázót szeretnék leigazolni. Én Enrique-vel Pécsre mentem. Onnan vezetett az utam Veszprémbe. Aztán 33 évesen ajánlatot kaptam Spanyolországból. Nagyon foglalkoztatott, hogy a spanyol válogatott, ha nem is sokkal, de mindig legyűrte a mi csapatunkat. Gondoltam, utánanézek, mi a titkuk, és közben ki is próbálom magam. Spanyolban először az Ademar Leonhoz szerződtem. Bevallom, az első évben nem nagyon ment a játék. De ekkor is, és ebből is tanultam. Sokan gondolják, hogy Spanyolország „közelebb áll” Kubához, mint Magyarország. Hasonlóságok vannak, de inkább csak nyelvi. Nagyon eltérő a mentalitásunk, a kultúránk. A spanyol kézilabda is egészen más világ. A profi mentalitással Veszprémben megismerkedtem. A beilleszkedéssel sem emberileg voltak gondom. Viszont a játékrendszert, a nagyobb taktikai fegyelmezettséget, már-már kötöttséget meg kellett szokni. Tanulságos esztendő volt. A Leonból, a Debre Viktor vezette Arratehoz kerültem, majd 2009-ben, amikor már Viktor a Tatabánya edzője volt, jöttem ide.

– Milyen volt ez az időszak?

– Felejthetetlen hét évet töltöttem itt. Minden pillanatát élveztem. Megtiszteltetés volt ebben a csodálatos csapatban szerepelni. Köszönöm Viktornak, hogy idehívott. A klub vezetésének, mert bízott bennem. A városnak, amely befogadott. Játékostársaimnak, akikkel együtt sírtunk és együtt nevettünk. Tudom, elcsépelt, de ez egy csupa nagybetűs csapat. Köszönet a szurkolók szeretetéért. Ez egy csodálatos közönség. Sokszor ők röpítettek minket előre. A Hajrá, Tatabánya!, ha bajban voltunk, mindig segített. A drukkerek nyolcadik játékosai voltak a gárdának. Jó volt ebben az együttesben egymásért harcolni. Azt hiszem ez a sikereink igazi kulcs, titka, hogy így tudunk küzdeni a másikért, a csapatért. Óriási megtiszteltetés, hogy részese lehettem a tatabányai kézilabdázás történetének...

– A jövő...?

– Ha minden oké, akkor Veszprémben az utánpótlással foglalkozhatok. Ez fontos feladat, hiszen fiatalon dőlnek el a dolgok, ki, milyen játékos lesz. Kiből lesz, lehet igazi csapatember. Azt hiszem, ebben már van egy kis rutinom, hogy rávezessem a gyerekeket. Ám bizonyára újra rengeteget kell tanulnom, de miután a kézilabda az életem, állok elébe.