- Furcsa érzés volt a meccs után... Szégyen, nem szégyen kicsit el is érzékenyültem. Az utolsó hazai meccsem volt. De lehet, hogy nem örökre. Nem is így megyek el. Nagyon – nagyon szerettem és szeretek itt lenni. Most is ráz a hideg és bármelyik pillanatban sírva tudnék fakadni… Tényleg csupa jó élményem van mindenkiről, mindenről. Edzők, vezetők, játékostársak. Azt gondolom, hogy mennem kell és ki kell próbálnom magam máshol. Maximum visszajövök…

- Azért ennyire még nem búcsúzz, hiszen van még szombaton egy nagyon fontos meccs, Csurgón… - Igen, de ez volt az utolsó meccsem a Földi Imre Sportcsarnokban. Legalábbis egy időre biztos. Azt gondolom, ha a következő szezonban ellenfélként jövök, akkor is hazajövök majd. Nekem Tatabánya mindig a második családom lesz. Mindenkinek köszönöm amit adtak nekem.

- Mit éreztél ezen a meccsen? - Semmit. Az a baj, hogy ha én győzni akarok, akkor nagyon izgulok. Nem nagyon gondolkodtam. Nagyon vágytam rá, hogy az utolsó hazai meccsemen győztesként hagyjuk el a pályát. Azt gondolom, hogy mindent megtettünk a sikerért. Nem játszottunk jól, de az akaraterőnk előtt le a kalappal.

- Azt kívánom, hogy a jelened csapata nyerjen a jövőd csapata otthonában, szombaton. - Mindent meg fogok tenni a Tatabányáért. Nyerni akarok.

Még valami. Lele Ákosnak hetek, hónapok óta tartozom valamivel... Ezzel: „Lele Ákos a legnagyobb!”